Diától | 1. Hogyan lettem duci?

Szóval, hogyan lettem kövér (duci)?

Egyszerű: kövérré (ducivá) ettem magam. Mondhatom azt, hogy genetikai tényezők állnak a háttérben, kifejezhetem az engem ért traumák iránti dühömet, szidhatom a mindenséget magam körül ezért az e világomba kapott teherért. Ha így fogalmaznék, hazudnék. Én döntöttem úgy, hogy enni akarok. Mindig. Egész nap. Legalább annyira voltam átlagos ebben, mintsem kirívó, hiszen a kövérség létezik mindenhol a világban. Sokan áldozatai ennek az állapotnak rajtam kívül is. Mégis egész életemben azt éreztem, hogy egyes egyedül vagyok ezzel a gonddal és senki nem érti meg, miért szeretek enni. Én magam sem tudtam sokáig beazonosítani, hogy tulajdonképpen milyen kapcsolatom van az étellel. Nem láttam magam sem betegnek, sem olyan embernek, akit ez az egész helyzet maga alá temetett volna. Bevallom, a környezetem aggódó riogatását sem tudtam hová tenni, mert én eleinte semmilyen problémát nem azonosítottam aköré, hogy mértéktelen mennyiségben eszem a napjaim folyamán. Ma már persze látom magam. De hosszú út vezetett odáig, hogy felismerjem a valós tényeket.

Valahol huszonegy éves korom környékén vette át az evés az uralmat felettem és nem is engedett el harminchárom éves koromig.

Abban a tizenvlaahány évben nekem semmi más nem adott megnyugvást, csak az evés. Kényszeres ételfüggő voltam. Mindent ezzel akartam megoldani: örömet megélni, bánatot elűzni, stresszt levezetni. Két számjegyű súlyom kevesebb mint tíz év alatt felszökött a százhetven kiló fölé. Torz, extrém méreteimmel csak a bántást, a megvetést, az öngyűlöletet kaptam.

Kényszeresen ettem. Nem láttam különbséget a normálisnak mondható evés és a kényszeres evés között. Ijesztő volt számomra, hogy az élet normális működése mellett ekkora feladattal kell megküzdenem. Ma már ételfüggőnek tekintem magam. Sokkal könnyebb volt választani az esti túlevést a mindennapok sűrű teendői mellett. Igazságtalannak tartottam az élethelyzetet magam körül. Nem értettem, miért kell úgy élnem, ahol ekkora feladattal kell megküzdenem. Keresve sem találtam válaszokat arra, miért nem lehet nekem is olyan egyszerű, mint számtalan vékony lánynak.

Hiába jelezték a hozzám közel álló családtagok és barátok, nem értelmeztem tragikusnak a súlygyarapodásomat. Talán a legbelsőbb oka ennek az, hogy az évekig tartó kálváriám alatt én magam soha nem azonosítottam be azt az érzést, amit elfojtani szeretnék az evéssel. Ahogy azt sem kategorizáltam be soha, hogy miért vágyakozom ennyire az ételek iránt. Nehéz lett volna szembe nézni saját magammal, mert hajlamos voltam önámításra. Amikor igazán felmértem azt az állapotot, amiben tengődők, képtelen voltam válaszolni arra a kérdésre, hogy miért eszem túl sokat, és hová vezet ez az út.

Volt valamiféle hatalom felettem, amely ellen soha nem akartam küzdeni, egyszerűen csak elfogadtam. Én csupán annyit éreztem az egészből, hogy amikor a nyelvemhez ért a villára szúrt falat, egyszerre egy szivárvány színű világ köszöntött be. Ugyanakkor ebben az állapotban elveszett az értelem, ami keretet adott volna a jövőmhöz, hiszen egyre csak kövérebb és kövérebb lettem – szinte észrevétlenül. Pedig minden reggel tükörbe néztem. Nem éreztem azonnali beavatkozást igénylő feladatnak a fogyásomat, és ellenkeztem, valahányszor a súlyom miatt piszkáltak.

Elsőként előbukkanó érzésként mindig az tört rám, hogy bántanak engem az emberek, méghozzá igazságtalanul. Minden ilyen beszélgetésem sírásba torkollott, amikor megkérdezték tőlem, mit akarok elérni ezzel az egésszel. Felesleges és kötekedő kérdésnek gondoltam. A fogyókúrával kapcsolatos témák szíven találtak és fájdalmat okoztak. Mások persze mindig törődő szeretettel közelítettek felém, aggódásukat fejezték ki, mégis szándékos piszkálódásnak éltem meg. Így váltam rendkívül sebezhetővé. Ennek a mély letargiának a középpontjában a tagadásom állt. Ducinak hívtam magam, amely egy erős feljavítása volt a valóságnak. Ma már határozott véleményem az, hogy egy száz hetvenkilós lány nem duci, hanem kövér. Egy extrém túlsúlyt felhalmozó ember nem csak sokat eszik, hanem legtöbbször „zabál”. Ez a két szó a mai napig meghatározóan két táborra osztja az olvasóim körét. Van, aki köszönetet mond a kijózanító szavakért, míg másokat annyira mélyen megsebzek velük, hogy belém marnak. Bántásnak éltem meg én magam is, ha „lekövéreztek”, mert a szíven legmélyén pontosan tisztában voltam azzal, hogy egy időzített bomba ketyeg bennem. Nem akartam róla beszélni, ha pedig szóba került – márpedig számtalan esetben vitáztam a témáról a családommal, a barátaimmal, a szerelmeimmel -, akkor sírásba torkollott a vita. Rettenetes volt másoktól azt kapni: kövér vagyok. Akkoriban mély sérelemként éltem meg és tüskéket eresztettem az engem bírálók felé. A ma tudatában viszont megbánás van bennem. Tucatnyi „bárcsak…” kezdetű gondolatom kering körülöttem. Ha jóval korábban őszintén fordultam volna a tükörképemhez, jókora fájdalomtól és nehézségtől óvtam volna önmagamat. Késő bánat. Az viszont soha nem késő, hogy őszinte legyek önmagamhoz és másokhoz is. Így, centikre állva utam végéhez, már nyíltan képes vagyok beszélni a köztem és az evésélmény között létrejött egészségtelen viszonyról.

Az ételt soha nem tekintettem boldogságom kulcsának, és nem is azért használtam, mert mámort akartam volna érezni általa. Egyszerűen csak kellett. Éhes voltam. Enni akartam, ezért ettem. Na persze mindvégig ott volt mellettem a fogyókúra iránti szenvedélyes akarat, ezért valamennyi „zabálásom” előtt megtörtént a fogadalomtétel. Mi más lehetett volna ez, mint a „majd holnap” örökös ígérete. Aztán jött a nagy mennyiségű étkezés, és a végén is megszólalt az előtte tett fogadalom ismétlése. Ez rendszerint tényleg kitartott egészen a következő étkezések egyikéig. Azaz a másnap ígéretéből mindig a következő nap küldetésévé transzformáltam a startvonalat. Ezzel felmentettem magam azok elől a kívánt és elvárt változtatások elől, amelyeknek beimportálása az életembe sokkal bonyolultabb feladatnak tűnt, mint egyszerűen csak eltolni a fogyókúrát.

Fontos tézis: én tényleg mindig le akartam fogyni és úgy éreztem, ezért bármire hajlandó lennék. De az elhatározásig valamiért igazán sosem jutottam el egészen 2017. január 20-áig.

A legtöbb fogyókúrám megvonásra épült. Elvontam vagy megtagadtam magamtól valamit: szénhidrátokat, zsírt, nassolni-valókat, pizzát, vacsorát, csokoládét vagy egyebeket. Sajnos, a megvonásos diéták három okból nem működnek:

1. Küzd ellene a testünk;

2. Küzd ellene az agyunk;

3. Küzd ellene a környezetünk.

Az agyam úgy működött, hogy ha tudatosan és folyamatosan megvontam magamtól valamit, egyre jobban kívántam.  Nem számított, hogy a szeretet, a szabadidő, a tévé vagy a kedvenc ételem hiányzott-e. Ha megvontam valamit, nem tudtam a magam teljességében élvezni az életet. Hamar beláttam, bármilyen diéta, amely az igazán kedvelt ételek elhagyásán alapul, csak ideiglenesen működhet. Mindaz az étel, amit nem ettem meg, kísértett. Amint a diétám véget ér – akár azért, mert feladtam, akár, mert pillanatnyi sikert értem el –, kétszer akkora hévvel vetettem rá magamat a kedvenc ételeimre. Amekkora áldozatot hoztam, annyit pótoltam be. Nem csak a testem, az elmém is küzdött a megvonás ellen. És hogy erre rátegyek egy lapáttal, a környezetem is otromba tréfát űzött fél gőzzel tett erőfeszítéseimből. Minden utcasarkon finom illatok terjengtek egy-egy étkezdéből. A tévéreklámok ízletes ételekkel csábítottak. Minden benzinkúton fillérekért szerezhettem olyan finomságokat, amelyek ízletesebbek, mint a házi készítésűek. Folyton csak sóvárogtam. Nem az történt, hogy karcsún feküdtem le, és másnap kövéren ébredtem. Apránként, fokozatosan híztam, ezért nem is értem, hogyan történt. Mindössze az tűnt fel, hogy régebben belefértem kedvenc nadrágomba anélkül, hogy be kellett volna húzni a hasamat a cipzár felráncigálásához. Természetesen voltak kivételek. Ha teletömtem magamat pizzával, majd kiürítettem a chipses zacskót, hazafelé megálltam egy újabb sütiadagért, azért észrevettem, hogy túlzásba estem.

Mindig ezt csináltam. Hazaértem a munkából, leraktam a holmimat, kezet mostam, majd bementem a konyhába, keresni valami nassolni valót és persze ételt rendeltem magamnak. Rövidesen leültem a tévé elé, és falatozni kezdtem. Ha megkérdeztek volna arról, miért teszem ezt, rövid habozás után azt válaszoltam volna: „Mert mindig, minden napomon ezt csinálom.”

Amikor ettem, gyakran egyfajta táplálkozási forgatókönyvet követtem. Bizonyos étkezési helyzeteket olyan sokszor átéltem, hogy azokból viselkedési mintázatokat, szokásokat alakítottam ki, amelyeket aztán automatikusan követtem. A táplálkozási forgatókönyvek étrendem hegycsúcsai lettek: némelyeknek egyértelműen tudatában voltam, de lényegesen nagyobb részük bújt meg mindennapi tevékenységeim felszíne alatt. Akár észrevettem őket, akár nem, képesek voltak meghiúsítani az étkezéssel kapcsolatos elhatározásaimat. Ebben a forgatókönyvben a tévé jelentette számomra a háromszoros csapdát. Nemcsak arra késztetett, hogy rágcsálhassak valamit, hanem arra is, hogy jó sokáig falatozhattam, sőt a figyelmemet is elterelhette arról, mennyit fogyasztottam. Belém vésődött a szeánsz: bekapcsoltam a készüléket, leültem a kedvenc helyemre és következhetett az evés. Amíg a tévére meredtem, az evés-ivás lefoglalta a kezemet. És mivel a gyomor nem tud számolni, minél jobban elmerültem abban, amit néztem, annál kevésbé figyeltem arra, mennyit ettem közben.

Az elodázás mestere lettem. Amikor elköteleztem magam egy apró változtatás mellett, bejelentettem saját magamnak és akár másoknak is ezt elhatározásomat. Komolyan is gondoltam. Minden napom úgy indult: majd ma nekikezdek. De a legtöbb napom húzósra sikeredett. Fél órát ültem a forgalmi dugóban, elfáradtam a munkahelyemen. Ilyenkor rendszerint felülírtam a komoly elhatározással hozott döntéseimet. Elvégre a mai nap kivételes volt – nehéznek bizonyult. A tudatos evéstervet máris veszélybe sodorta a pillanat kielégítése. És ez az egyetlen kivételes pillanat minden egyes alkalommal győzedelmeskedett felettem. Belső hangom azt súgta: „Tudom, hogy eldöntöttem, de a mai nap más”. Vagy: „Tudom, hogy nem szabadna kólát innom, de ez egy különleges este, és olyan finom a kóla.”

Amikor már magam előtt is kínossá vált a másnapok előre sejthető meggyalázása, inkább hosszabb határidőket szabtam a holnap ígéretnél. Mindig valamilyen eseményhez kötöttem, amivel megállapítottam, hogy most nagyon rosszkor diétáznék. Ennek okán inkább későbbre helyezem az indulás napját. Így gyakorlatilag szabad kezet adtam a kísértésnek, mert valójában megkönnyebbülést jelentett minden pillanat, amikor „engedélyezetten” űztem az evés szeánszát. Nagyon sokszor kettős érzés volt bennem ilyenkor. Egyrészt a lelkiismeret nem dolgozott az elhalasztott döntésem okán, másrészt evések után mindig ott maradt bennem egy kongó érzés. Most mi marad nekem, ha elfogyott az étel? Hiszen valójában csak az üres tányér, a mosogatni való és az utána keletkezett tartalommentes élet volt előttem. Küldetés nélkül, mindennapi rutinokkal együtt élve, egy mókuskerékben ülve, a semmi érzése kergetett éveken át. Kizártam az általa okozott kételyeket étkezések alatt, de önkéntelenül visszatértek, majd kérdőre vontak a lelkemben. Magamra maradtam az étel nélkül, a lelkemben szunnyadó vágyak ismét beteljesületlenek maradtak, tehát keletkezett egy hatalmas űr. Ennek a betöltésére pedig ismételten csak az étvágyat használtam. Ez volt a sokkal könnyebb út ahelyett, hogy az elhalasztott döntést végre napirendi ponttá neveztem volna ki.

2017 előtt

Az utam során szerzett tapasztalataimat és egyetemi illetve felnőttképzései területen megtanult tudásomat életmódprogramomba ágyaztam, így komplexen tudok segíteni elméleti és gyakorlati elemekkel.